Alapige: 5Móz 8,1-3; 11-18

Tartsátok meg és teljesítsétek mindazokat a parancsolatokat, amelyeket ma parancsolok, hogy élhessetek, elszaporodhassatok, és bemenvén birtokba vehessétek azt a földet, amelyet esküvel ígért meg atyáitoknak az Úr. Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr, már negyven esztendeje a pusztában, hogy megsanyargatva és próbára téve téged, megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem? Sanyargatott és éheztetett, de azután mannával táplált, amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek. Így adta tudtodra, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal él az ember, ami az Úr szájából származik.

De vigyázz, ne feledkezzél el Istenedrol, az Úrról oly módon, hogy nem tartod meg parancsolatait, döntéseit és rendelkezéseit, amelyeket én ma parancsolok neked! Amikor jóllakásig eszel, szép házakat építesz és azokban laksz, amikor elszaporodnak marháid és juhaid, lesz sok ezüstöd és aranyad, és bovében leszel mindennek, akkor föl ne fuvalkodjék a szíved, és el ne feledkezz Istenedrol, az Úrról, aki kihozott téged Egyiptom földjérol, a szolgaság házából! O vezetett téged a nagy és félelmetes pusztában, ahol mérges kígyók és skorpiók vannak; a kiszikkadt földön, ahol nincs víz; O fakasztott vizet a kemény kosziklából. O táplált a pusztában mannával, amelyet nem ismertek atyáid. Megsanyargatott és próbára tett, hogy végül is jót tegyen veled. Ne gondolkodj tehát így: az én erom és hatalmas kezem szerezte nekem ezt a gazdagságot! Hanem gondolj arra, hogy Istened, az Úr ad neked erot a gazdagság megszerzésére, hogy fenntartsa szövetségét, amelyre esküt tett atyáidnak. Így van ez ma is.

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük ezt a csendes vasárnap estét. Köszönjük, hogy elhelyezted az ünnepet a hétköznapok között. Köszönjük, hogy lehetnek olyan alkalmak, amikor nem mi dolgozunk, hanem te munkálkodsz bennünk. Áldunk téged azért, mert minden neveden felül felmagasztaltad a te beszédedet, és a te igéddel, amivel világokat teremtettél, ma új embereket tudsz teremteni.

Köszönjük mindazt, amit eddig elvégeztél bennünk a te igéddel. Munkálkodj kegyelmesen most is ebben a csendben. Add, hogy minden, ami itt ma elhangzik, a te dicsoségedet szolgálja, és a hitünket erosítse.

Könyörgünk most újra: mutassad meg Szent Fiadat nékünk, hogy Ot látván benne remélhessünk, idvezülhessünk. Add, hogy lássuk valóban a világosságot, te szent igédet, az egy igazságot, a Krisztus Jézust, örök vigasságot és boldogságot.

Ámen.

Igehirdetés

Ahogy azt elore jeleztük, szeretnénk ma egy kicsit emlékezni. Különösen arra az útra, amit gyülekezetünk újjáalakított énekkara harminc év alatt megtett. Vezessen bennünket most is Isten igéje.

Túl a mai jubileumon és csendes hálaadásunkon, azt nézzük meg ennek az igének alapján, miért tartja Isten szükségesnek, hogy néha emlékezzünk. Mik a helyes emlékezésnek a gyümölcsei? Ebbol a felolvasott néhány versbol világosan kiderül, hogy Isten néha egyenesen megparancsolja az O népének, hogy emlékezzék. Itt háromszor egymás után hangzik el ez a parancs. Emlékezzél meg, el ne felejtsd, gondolkozzál rajta!

Minden jubileumtól függetlenül is fontosnak tartja Isten, hogy néha álljunk meg, és helyesen emlékezzünk, mert ennek gyümölcsei vannak. Mik ezek?

Mikor hangzott el ez, amit most olvastam? Véget ért a negyven évi pusztai vándorlás. Izráel népe megérkezett az atyák földjének a határához, az ígéret földjéhez, és készen állt a honfoglalásra. Akkor adta Isten ezt a tanítást az O népének.

Mindenekelott arra figyelmezteti oket, hogy emlékezzenek az atyákra. Mindnyájuknak van atyjuk. Nem velük kezdodött a történelem, és nem is velük végzodik, akármilyen rosszul esik ez egyikmásik hiú és gogös embernek. A nemzedékek, a népek, a történések egyegy láncszem csupán ezeknek a hosszú láncolatában. Az atyákra és az atyákkal kötött szövetségére emlékezteti itt Isten mindenekelott az O népét, mégpedig azért, hogy ez ébresszen a szívükben alázatot, hogy nem ok a világ, ok csak egy kicsi láncszem, és ébresszen a szívükben tiszteletet azok iránt, akik elottük jártak.

Sok ünneplobol és ünneplésbol pontosan ez a két fontos motívum hiányzik: az alázat meg a tisztelet. Sokan úgy ünneplik és ünnepeltetik magukat, minthogyha csak belolük állna a világ. Mi úgy adunk hálát Istennek a gyülekezet énekkarának utolsó harminc éves szolgálatáért, hogy tudjuk, hogy ennek a szolgálatnak és ennek a kórusnak elozményei is voltak.

Ahhoz, hogy egy gyülekezet énekkara szolgálhasson, eloször gyülekezet kell, és akkor még nincs énekkar. Eloször Isten nehéz idokben gyülekezetet hozott létre itt, ezen a helyen. A háború elso évében, 1939-ben, felépült ez a templom iszonyatos erofeszítések árán. A háború alatt épült fel a többi épület, de ezzel az építéssel párhuzamosan már elkezdte muködését egy énekkar. Eloször dalárdának nevezte magát, aztán gyülekezeti énekkarrá vált, és a gyülekezet elso orgonistájának, Kupay Dénesnek a vezetésével évtizedekig szolgált itt egy tehetséges, jó híru kórus. (Nem tudom, van-e itt valaki, aki ebben az elso kórusban részt vett. Ha van bátorsága a kezét feltartani. Van. Akkor kérem utána ismerkedni és barátkozni az énekkar mai tagjaival, mert lesz erre lehetoség.)

Isten tehát támasztott atyákat, akik nehéz idoben is helytálltak és az O csodálatos kegyelme támaszt fiakat, mert az O kegyelme nem változik. O maga sem változik: O tegnap, ma és örökké ugyanaz.

Külön Istent dicsoíto bizonyságtétel sorozat lenne, ha itt kiki elmondaná az énekkar mai tagjai közül, hogyan került egyáltalán Isten közelébe, hogyan állította Isten be ebbe a szolgálatba. Minden itt ülo testvérünk élete olyan történet, amiben Isten keze munkája látszik.

Tulajdonképpen jó is lenne, ha egyszer elmondhatnák, hogyan hozta ki mindannyiukat, mint ahogy mindnyájunkat, engem is, Isten a nagy lelki sötétségbol, a tudatlanságból, a hitetlenségbol. Hogyan ragyogott fel elottünk az a világosság, amirol itt most énekeltünk. Hogyan változtatta meg a gondolkozásunkat és életünket az az ige, amirol énekeltünk. Hogyan munkálkodik Isten ma is. Voltak atyák, vannak fiak, és lesznek fiak, mikor mi már sehol sem leszünk. Ha ez a világ még áll, akkor Krisztusnak lesz gyülekezete, és egészen bizonyos, hogy akkor is lesznek, akik szívbol magasztalni fogják Ot, egyedül vagy közösen, kórusban. Jó lenne, ha ma este mindnyájan egy szívvel tudnánk mondani: nemzedékrol nemzedékre nagy a te huséged…

Nekünk nem szabad elfeledkeznünk az atyákról, a gyökereinkrol. Így a reformáció emlékünnepéhez közeledve különösen sem.

Mik az emlékezés gyümölcsei? Mindenekelott az, hogy megerosíti a közösségnek az összetartozását és ennek a tudatát. Különösen nagy kiváltság közösen emlékezni valami közös élményre, mert ez azt jelenti, hogy egy közösségnek közös kincse van. Nem lehet megmondani, kié. Mindnyájuké, és nem osztoznak rajta valamiféle arány alapján. Az a közösségnek a kincse.

Tessék megfigyelni, amikor egy közösségben elhangzik egy név vagy helyszín, vagy - énekkarról lévén szó - zenemu, s egyszerre mindenki nevetni kezd. A kívülálló nem érti: mit nevetnek ezek? Valamit együtt éltek át, és az az o közös kincsük. Van egy közös nyelvük: elég egy szó, és az mindannyiukat derure hangolja, vagy mindannyian elkomolyodnak, mert az olyan emlék. Az az o kincsük. Ezért szükséges néha emlékezni a közösen átélt élményekre, mert az erosíti az összetartozás tudatot. Tessék ezt gyakorolni családon belül is! Érdemes, mert gyümölcsöket terem.

Aztán a közös emlékezés gyümölcse az is, hogy tudatosítja az emberben, mimindent kapott menet közben, mert sok mindent elfelejtünk. Azért is elfelejtünk sok mindent, mert szelektív az emlékezésünk. Válogatunk, de a bennünket ért sérelmeket nem felejtjük el. Évtizedek múlva is fel tudja frissíteni sok ember, egyre élénkebb színekkel, hogy ot hogyan bántották meg. A hostetteinket sem szoktuk elfeledni.

Az ajándékokat, amiket másoktól kapunk, egyegy szívességet, áldozatot, amit értünk hoztak, ó, de sokan, ó, de könnyen elfelejtik.

Azért is feledékenyek vagyunk, mert a legtöbbünket az jellemez, hogy nagyon összpontosítunk a jelenre meg a közvetlenül elottünk álló feladatokra. És ha sikerült úgyahogy megoldanunk, akkor ott van a következo közvetlenül elottünk álló feladat, és a múlt olyan hamar feledésbe merül, és nem tartjuk számon, hogy mimindent kapunk menet közben. Mennyi ajándékot, mennyi olyan próbatételt, ami hasznunkra vált. Milyen sok szabadítást vitt véghez Isten a mi kicsi életünkben, vagy egy közösség életében. Milyen sok öröm és bánat, bun és annak a megbocsátása, elakadás és újrakezdés van egyegy közösségnek az életében. Szükséges az, hogy ezt számon tartsuk.

Nem véletlenül bíztat erre a Zsoltárok könyvében is Isten többször: el ne felejtsd, mennyi jót tett veled Isten…

Egyszer egy naptári év vége felé megkérdeztem egy ismerosömet: mi volt annak az évnek a legjelentosebb eseménye a számára? Biggyesztett és azt mondta: hát… az idén? Semmi. Ez olyan eseménytelen esztendo volt. Semmi említésre méltó nem történt? Nem, nem emlékszik rá. Mondom: a tavasszal sem? Miért? Mire gondolok? Amiért olyan sokat imádkoztunk akkor közösen, és ami megoldódott. Ó! Kiáltott fel. Hát az nagy csoda volt. Az tényleg csoda volt. És kezdte magyarázni nekem, milyen csoda volt. Becsületére váljék, hogy másnap visszajött egy listával és ezt mondta: Az este összeírtuk a feleségemmel, hány csodát tett Isten velünk az idén. Elmondta: szégyelli magát, hogy biggyesztett és azt mondta: semmi említésre méltó nem történt. Jellemzo volt az a mondat, amivel befejezte: nem is gondoltam, hogy ilyen gazdag vagyok.

Nos, éppen ez az. Nem tudatosítjuk magunkban, milyen gazdagok vagyunk. Emlegetjük a szükségünket, panaszkodunk. Elsoroljuk, mit nem sikerült még elérni, megvalósítani, de amire Isten már elsegített, amihez érdemünk nélkül hozzá segített, tele van a zsebünk, a két kezünk, tele lehetne a szívünk is örömmel, a szánk hálával, ha tudatosítanánk, hogy mimindent cselekedett O. Ezért is parancsolja O, hogy emlékezzél meg néha az egész útról, és majd megtudod, milyen gazdag vagy, még másoknak is tudsz ebbol a gazdagságból adni.

Aki így tud helyesen emlékezni, az tud reménységgel elore nézni is. Péter apostol második levele elsosorban az utolsó idokrol szól. A Krisztus visszajövetelével kapcsolatban mond el fontos, a Szentlélektol ihletett kijelentéseket. Ott gyakran írja azt, hogy emlékeztetés által akarom erosíteni a ti hiteteket. Mindjárt az elso fejezetben ezt írja: "Helyesnek tartom, hogy míg ebben a földi porsátorban vagyok, emlékeztetéssel ébresztgesselek titeket. Igyekeztem is, hogy elköltözésem után is mindig megemlékezhessetek ezekrol." - Ezért is írta le.

Vagy azt mondja: "Ez már a második levelem, amit hozzátok írok, mert ezekben emlékeztetés által akarom ébresztgetni a ti tiszta gondolkozásotokat."

Emlékeztetnünk kell egymást. Ne vegyétek rossz néven, ha családon belül valaki néha emlékeztet arra, hogy min mentetek keresztül, arra, hogyan veszítettetek el valamit, és hogy folytatódott az, esetleg Isten valami mást adott helyette. Isten számtalan ajándékára és az O munkájára bizony ezzel a tudatos vággyal kell emlékeztetni magunkat és egymást, hogy erosítse a hitünket.

Az az Isten, aki eddig kísért minket, ezután is kísérni fog - megígérte. Az, aki ilyen gazdag volt és gazdagon ajándékozott, a jövoben is ugyanilyen gazdag lesz. Nem rövidült meg az O keze, és nem változik meg ezután sem. Sokkal nagyobb bizalma és több reménysége lesz az ilyen embernek, ha elorenéz, mert - és ez az emlékezésnek a legnagyobb gyümölcse - Istenre irányítja a figyelmünket.

Mózes itt pontosan ezt végzi. Ez fontos és átgondolt lelkigondozói igehirdetés, amit o itt a népnek, az erejüket messze meghaladó feladat elott, a honfoglalás elott mond. Nem restelli sorolni, számba venni: el ne felejtsétek: Isten hozott ki minket a rabszolgaságból, Isten vezetett minket a félelmes pusztában, ahol mérges kígyók meg sok veszedelem volt. Isten táplált minket mannával a pusztában. O tett próbára is, hogy aztán végül jót tegyen velünk, és kiderüljön, mi van a szívünkben. Nehogy azt mondjad: a te kezed szerezte magadnak ezt a gazdagságot, hanem O adott erot ahhoz, hogy ezt megszerezzed és a tiéd legyen.

Állandóan felfelé mutat. El ne bízzátok magokat, és el ne csüggedjetek, ha elore néztek a nehéz feladatokra, Isten holnap is ugyanaz lesz, aki tegnap volt. Az O szüntelen jelenlétében élhet az O népe.

Ezért fuz ehhez a parancshoz - hogy emlékezzetek - két másik parancsot. Egy negatívum meg egy pozitívum keretezi be. Azt mondja: fel ne fuvalkodjál, amikor majd bemész és bo termés lesz, mert ezt Isten ajándékozza neked. S a másik: dicsérd akkor a te Istenedet. Ne csak vedd tudomásul, hát igen, milyen jó, hogy tegnapelott is adott, tegnap is adott, ma is adott, biztos ad majd holnap is, de jó nekem! Ne így érjen véget az emlékezés, hanem úgy, hogy elkezded dicsoíteni Ot.

Itt mutat rá arra ez az ige, hogy az emlékezés hogyan magasztosulhat istentiszteletté, és a hálaadás hogyan fényesedhet Istendicsoítéssé. Mert a hála csak azt fejezi ki, mit kapott valaki ajándékként. A dicsoítés viszont azzal kerül kapcsolatba, aki adta ezeket az ajándékokat. Istennel kerül az Ot dicsoíto ember szoros közösségbe. Az Istentdicsoíto az angyalok tevékenységét végzi.

Ha egy imádkozó hívo, ha egy keresztyén énekkar szívbol, tudatosan, programszeruen tudja dicsoíteni az Istent, akkor valami örökkévalónak lehet a részese. Akkor valami mennyei foglalatosságot végezhet, és erre a sok nyomorúsággal megvert földre az ilyen hívo és ilyen kórus a mennyet hozza le, és ez áthatja a leghétköznapibb tevékenységünket is. Ezért fontos emlékezni. És hogy az emlékezés ne csak az emlékek felsorolásából álljon, hanem Isten dicsoítésévé váljék.

Azt mondja a Biblia: az emlékezés során lesz könnyu felismerni és megbánni a buneinket is. Bunöket, amiket elkövettünk, és nem szeretnénk újra elkövetni. Mulasztásokat, amiket már nem tudunk pótolni, de van rájuk bocsánat. Olyan rendezetlenségeket, amik során másokat sértettünk meg, vagy másoktól kapott sérelmeket hordozunk magunkban, az is bun, ezt világosságra lehet hozni, és az emlékezés szintén segít ebben. Világosságra hozni a sötétség dolgait, és bocsánatot kapni.

Egészen meg vagyunk-e gyozodve arról, hogy ez a felsorolás, amit itt olvastunk, a személyes életünkre nézve is érvényes? Isten hozott ki, Isten orzött meg, Isten ajándékozott meg, Isten munkája, hogy ma este itt lehetünk, Isten kezdte el bennünk az O munkáját, Isten akar és tud egészen új emberré formálni minket, Isten készített el nekünk még soksok ajándékot, közben próbákat is, azokból szabadulást is. Isten akar használni bennünket az O dicsoségére és mások javára.

Jó lenne, ha szívünk minden dobbanása ezt lüktetné, ami itt az igében van: O… O… O. O vezetett ki, O védett meg, O táplált, és O fog holnap meg holnapután is huséggel hordozni. Az O keze. Ne mondd azt, hogy a te kezed, hanem az övé.

Szeretném a cselekvo Istenre irányítani ma este a figyelmünket. A teremto, gondviselo, megváltó, minket személy szerint is szereto Istenre. Arra a kézre, amirol azt mondja a Biblia, hogy egyszer lenyúlt a magasból, hogy felvegyen minket. Kiemeljen onnan a kétségeknek, és kétségbeesésnek, vagy önhittségnek, de mindenképpen a hitetlenségnek a mélyébol, ahova Onélküle kerültünk. Sot, ha tovább folytatjuk, a Biblia azt mondja: Isten keze tulajdonképpen egy személy, akiben lenyúlt utánunk és ez Jézus Krisztus, aki minden áldozatra kész volt azért, hogy segítsen rajtunk. O engedte, hogy a két kezét odaszögeljék a kereszthez, azért, hogy aztán az Isten minden gazdagsága azoké lehessen, akik Obenne hisznek.

A helyes emlékezet ezt a két kezet hozza most szemünk elé. Azt a két kezet, amelyikkel O csak inthetett volna, és angyali seregek sokasága elzavarja az ellenségeit, de o ezt nem tette. Végigjárta a szenvedés útját, vállalta a kínhalált azért, hogy nekünk életünk legyen és boségben legyünk. Azért, hogy mindnyájan használható eszközökké váljunk az O kezében.

Jó lenne, ha ezt a két csendes napot, ami most elottünk van, tudatosan is felhasználnánk emlékezésre, de így: fel ne fuvalkodjék a te szíved, hanem dicsoítsed a te Istenedet, az Urat. Miközben a múlt ajándékait számba vesszük, személyes, szoros közösségbe kerülünk az ajándékozóval, és egészen rábízzuk az ismeretlen jövonket. Ha valamit az énekkarnak kívánok, akkor az az: legyenek ok is eszközzé ennek az ajándékozó és minket szereto Istennek a kezében.

Imádkozzunk!

Köszönjük, Istenünk, hogy mindnyájunknak adtál valamire jó adományt, valamilyen tehetséget, képességet. Bocsásd meg, ha ezeket nélküled próbáljuk használni, sokszor a magunk dicsoségére. Szeretnénk most mindent felajánlani neked, akitol kaptuk. Taníts meg ezekkel a te dicsoségedre élnünk.

Köszönjük neked ezt a gyülekezetet. Köszönjük a te megújító munkádat, amit újra és újra végzel közöttünk évtizedek óta. Köszönjük a régi és a mai énekkart. Köszönjük, hogy a folytonosságot a te szereteted és érthetetlen kegyelmed biztosítja.

Kérünk, áldd meg ennek a kórusnak a szolgálatát. Különkülön mindegyik tagjáért könyörgünk. Hadd legyen az o éneklésük téged dicsoíto, a te igédet hirdeto, reád mutató, rólad prédikáló igehirdetéssé.

Kérünk, segíts mindnyájunkat, hogy egyszer majd a mennyei dicsoségben együtt tudjuk énekelni a Bárány énekét: "Nagyok és csodálatosak a te muveid mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid, népek Királya. Ki ne félne téged, Urunk, és ki ne dicsoítené a te nevedet?"