Saját szellemi odaszentelésünket elhívásnak tekintjük. Amikor rendbe jövünk Istennel, Ő mindezt félresöpri; félelmetes fájdalommal jár át minket, és aztán odafordít valamihez, amiről nem is álmodtuk soha, hogy az Ő hívása lehetne. Majd egy pillanat alatt felvillan előttünk, mi is az Ő célja és ezt mondjuk: „Itt vagyok, küldj el engemet!” (Ézs 6,8).

Ez az elhívás nem személyes megszentelődésünkért van, hanem azért, hogy megtört kenyérré és kitöltött borrá legyünk. Isten sohasem sajtolhat bort belőlünk, ha tiltakozunk azok ellen az ujjak ellen, amelyekkel szét akar zúzni. „Bárcsak Isten csak a saját ujjait használná és valami különös módon tenne minket megtört kenyérré és kitöltött borrá!” De mikor olyan valakit használ fel, akit nem kedvelünk, vagy olyan körülmények közé helyez, amelyekbe nem tudunk beletörődni, és ezek közt sajtol, akkor tiltakozunk.

Vértanúságunk színhelyét soha sem nekünk kell magunknak kiválasztanunk. Hogy valaha is borrá lehessünk, ki kell legyünk sajtolva; a szőlőt nem lehet meginni. A szőlőből csak akkor lesz bor, amikor kipréselik.

Vajon miféle ujjakat és hüvelykszorítót használt fel Isten arra, hogy téged szétzúzzon? Vagy te, mint a sima márványgolyó, kicsúsztál a kezéből? Ha nem vagy még érett, és ha Isten prés alá tett volna, nagyon keserű bor lett volna belőled. Odaszenteltnek lenni azt jelenti, hogy természetes életed elemeit Isten jelenléte hatja át és gondviselésszerűen megtöri a maga szolgálatában.

Istennek igazítania kell rajtunk és összhangba kell hoznia minket Magával, mielőtt megtört kenyérré lehetünk a kezében. Maradj jó kapcsolatban Istennel, engedd, hadd tegye, amit akar. Akkor Ő olyan bort és kenyeret készít belőled, amely áldására lesz többi gyermekének.