Ha nem vigyázunk éberen arra, hogyan munkálkodik bennünk Isten Szelleme, akkor szellemi képmutatókká válunk. Látjuk, miben buknak el a többiek és ezt a meglátásunkat kritikává torzítjuk, ahelyett, hogy imádkoznánk értük. Nem éles eszünk révén részesülünk kijelentésekben, hanem a Szent Szellem által; és ha nem ügyelünk arra, honnan jön a kijelentés, akkor a kritika gyűjtőhelyévé válunk, elfelejtjük, amit Isten mond: „...könyörögjön és az Isten életet ad annak, aki nem halálos bűnnel vétkezik.” Vigyázz magadra, különben képmutatóvá válsz, idődet és erődet arra fordítod, hogy másokat megjobbíts, mielőtt te magad imádnád az Istent!

Az egyik legfinomabb és legkönnyebben elhanyagolható teher, amit Isten valaha reánk rak, az éleslátás terhe másokat illetően. Azért jelent ki felőlük bizonyos dolgokat, hogy ezeknek a lelkeknek a terhét eléje vigyük és kialakuljon bennünk az, hogy úgy lássuk őket, ahogy Krisztus látja. Ha így járunk közbe értük, Isten azt mondja: „életet ad annak, aki nem halálos bűnnel vétkezik”. Nem mi hozzuk kapcsolatba Istent a saját értelmünkkel, hanem felrázzuk magunkat, amíg Isten közölni tudja velünk saját gondolatait és kiformálhatja bennünk az Ő hozzáállását azzal kapcsolatban, akiért közbenjárunk.

Lát-e bennünk Jézus Krisztus valamit saját lelke fáradozásaiból? Addig nem, amíg vele azonosulva fel nem emelhet oda, ahonnan meglátjuk, hogyan néz Ő azokra, akikért imádkozunk. Bárcsak megtanulnánk olyan teljes szívből imádkozni másokért, hogy Jézus Krisztus teljesen megelégedett legyen közbenjárásunkkal!